Apart from the vast collection of vintage parts, we offer complete component sets - both Shimano and Campagnolo - either NOS or dismantled from lightly used or shop demo bikes! Please contact us, if you have any questions concerning these sets and their compatibility with your bike frame!
GROUPSETS
Copyright (c)1989 by Robert Fishell
[1998-at írunk. Egy ember szembeszáll a gépjárművek uralma ellen.] Előbb hallottam meg a hangját, mint ahogy feltűnt volna a láthatáron. Egy ősi Cadillac rohamosan közelített hátulról. A monstrum elektronikai felépítése távolról sem volt elavult: legalább 1000 wattnyi erősítés nyomatta a pattogós country zenét. Ki tudja hány hangszóró zengett az acélkaszniban. Sajnos a Doppler-hatás miatt még sokkal rosszabb volt a hangzás. A verda legalább 160-al dübörgött az úton. Ilyen sebesség egy öreg ronccsal - kész őrültség.
Baloldalról próbált elkapni. Az ilyenek mindig a legegyszerűbb gyilkolási módot választják. Talán nem is tudják ennél pontosabban irányítani a tragacsot. Ha ezt akarja ... behúzódtam a sáv közepébe, hogy a bunkó tehénpásztornak valamit tennie is kelljen az ügy érdekében. Amikor már csak pár száz méterre volt tőlem, és ő is kezdett balra húzódni, élesen jobbra vágtam. Ahogy számítottam, a roncs eldübörgött mellettem. Kihúztam a csomagtartós túrazsákból a MAC 10-es mini géppisztolyt, és beleeresztettem egy fél tárat a verda hátsó gumijaiba. Ahogy számítani lehetett, a hátulja kifarolt, és kettőt pördült az úton, majd a tetején landolt. Érdekes, hogy a szörnyű hangzavar még mindig teljes erővel ordított a roncsból. Beleeresztettem a tár másik felét a benzintartályba, és ezzel egy óriás narancssárga tűzlabda tört ki a belsejéből Erre végre a ritmusos ricsaj is abbamaradt.
A sofőr Stetson western kalapja ott hevert az út közepén, úgy 20 méterre az égő roncstól. Teljesen épp volt, nemúgy a vezető, akinek már nem volt rá szüksége. Volt még egy pár töltény a hűséges MAC 10-esemben, így kilőttem a kalapra, mely 100 métert ugrált az aszfalton. Texas-ban már csak ez a dolgok rendje.
Spike Bike-nak hívnak, és utálom az autókat. Továbbá a country zenéjért sem rajongok.
Voltam már Texas-ban ezelőtt is. A bunkó tehénpásztorok errefelé legalább olyan csökönyösek, mint amilyen gonoszak. És errefele a gonoszság nem ismer határokat. Most viszont csak egy emberért jöttem, és nem az a marha volt, aki a Cadillacból kugligolyónak nézett.
Még sohasem találkoztam a bizonyos Earl Josiah "E. J." Ross-al. De már sokat hallottam róla. Egy olajmilliomos volt, aki kizárólag vadászással tölti napjait, miután a Standard Oil megvette a kútjait és finomítóit. Azt mondják róla, hogy csörgőkígyókra, prérifarkasokra és vadlovakra specializálódott. De mindenki tudja, hogy a kerékpárosok a "kedvencei". A Lubbock-i anti-korporalista barátaim információja szerint már legalább huszat szedett le közülünk. Ezek csak a jelentett esetek voltak. Most azért vagyok itt, hogy ez a szám ne növekedhessen tovább.
Körülbelül fél 12-kor érkeztem a Sárga Rózsa gyorsétterembe. A poros-kavicsos parkolójában három autó és két kisteherautó állt. Ezen kívül még volt néhány rozsdásodó roncs az épület mögött. Több volt, mint amire számítottam, de azért el lehet intézni. Letámasztottam a gépem a máladozó fal mellé, és beléptem a sötét, füstös helységbe. Texas-i country zene bömbölt a zenegépből. Egy pillanatra megálltam az ajtóban, amíg a szemem hozzászokott a sötétséghez, és tájékozódtam a lehetőségről. Három fazon ült a bárpultnál, és két másik billiárdozott egy másik helységben. Egy fáradtnak látszó pincérnő éppen ketchupot rakott ki az üres asztalokra. Egy valódi, nagydarab tehénpásztor állt a bárpult mögött. Biztos volt még valaki a konyhában, de nem láttam, mivel az ajtón csupán kis, kör alakú ablakocska volt. Ez sajnos igencsak megnehezítette a helyzetemet.
Ahogy kitisztult a látásom, észrevettem, hogy minden szem rám meredt. Fekete, oldalt piros csíkos kerékpárosnadrág volt rajtam egy ugyancsak piros, háromzsebes mezzel. Úgy tűnt, hogy ez nem az alkalomhoz és helyhez illő viselet ebben a csehóban. De mivel nem hittem, hogy sokáig maradok, gondoltam, megteszi. Egyenesen a bárpulhoz mentem. Rendeltem:
"Egy pohár sört!"
"Nincs nékünk sörünk, kölyök." -- többen felvihogtak a bárpultnál.
"És szendvicsük van?"
"Nincs nékünk kajánk." -- újabb kacajok.
"Mikor jön ide E.J. Ross?"
"Valami haverja lenne?" -- most már a vihogás röhögésbe csapott át.
"Nem tudtam, hogy a kurvapecérnek vannak barátai." -- válaszoltam.
Majd átsétáltam a zenegéphez, megnéztem a kínálatot, majd egy hirtelen mozdulattal kirántottam a hálózati csatlakozót. A nyálas zene hirtelen elhallgatott.
"Na, húzz a picsába te buzigatyás!" A pultos kezdte elveszíteni magasztos nyugalmát.
"Mikor a faszba jön ide E.J.?" - kérdeztem vissza.
"Fél egy körül, de nem marad sokáig."
A pultos kilépett a helyéről, és egy üveg kinyitatlan Lone Star sörrel a kezében felém rontott. Amikor már csak egy méterre volt tőlem, felemelte, és felém suhintotta.
"Azt mondta, nincs söre." -- jegyeztem meg magamban. Megfogtam egy nehezéket, és a csuklójához vágtam. Ugyanezzel a mozdulattal a térdemmel a gyomrába léptem. Meggörnyedt a fájdalomtól és ekkor egy jól irányzott karaterúgással képen rúgtam. Nagy teste hátrazuhant, és ezzel egy időben a kezében lévő sört is leesett és ripityára tört. Az álmos szemű pincérlány felsikoltott, leejtette a tálcát és a sarokba menekült. Erre a három, pultnál ülő fickó is felállt és felém tartott. Az egyik megfogta a bárszéket, majd felém hajította. Elhajoltam, és a csuklómmal félretoltam a levegőben. Ahogy ismét felegyenesedtem, a hozzám legközelebb állót is arcon rúgtam, majd a másodikat ádámcsutkán ütöttem. Mindkettő elvágódott. A harmadik megállt, és hátranézett a konyha felé. "Ki a franc lehet ott?" - gondoltam magamban. A billiárdosok is megjelentek, és elkezdtek vadul hadonászni a dákókkal. Erre gyorsan rárontottam a harmadik fazonra, hogy letudjam, mire azok ideérnek. Ez vékonydongájú fickó volt. Felkészületlenül érte a támadás és egy rúgástól elrepült. Sajnos a fejét nagyon beleverte egy asztal sarkába. Erre megérkezett az első dákócsapás. Elhajoltam,és az ütés elsuhant a fejem mellett. Elkaptam a karját és kicsavartam. Hallottam, ahogy a könyöke megroppant a végső csavarástól. Elejtette a dákót, ami leverte az összes üveget és poharat a bárpultról. A másik billiárdos belátta társa tévedését, és bölcsen leejtette a fegyverét. Feltett kézzel visszavonult a billiárdszobába.
Ekkor egy árnyékot láttam elhaladni a konyhában. Hallottam, amint valaki töltényt rak egy vadászpuskába. Ösztönösen a mez zsebében lévő 9 mm-es Walther-em után nyúltam. Ugyanazzal a mozdulattal megcéloztam a kis kerek ajtóablakot, és meghúztam a ravaszt. A higannyal töltött lövedék átrepestett az üvegen, és pontosan a szakács fejébe ágyazta magát. A dagadt fehérruhás kidölt a csapóajtón, és a fegyvere az esés közben sült el. Pontosan a csillárt találta el, amely az ott fekvő és éppen feltápászkodó tehénpásztorokra esett. Ez a látvány már nekem is túl sok volt, így az ajtó felé vettem az irányt, és távoztam a gyorsétkezdéből. Mielőtt kiléptem volna, visszaszóltam a még eszméletüknél lévőknek:
"Mondják meg E.J. Ross-nak, hogy fenn a dombon várok rá."
Két füstfelhő lebegett a Sárga Rózsa gyorsétkezde felett. Mielőtt felültem volna a kerékpáromra, hogy végleg otthagyjam ezt a lepratanyát, kivettem a 0,44-es kaliberű Magnumot a túratáskából, és minden ott parkoló autó hűtőrácsa közé lőttem egyet. Kettő rögtön kigyulladt, ahogy az óriáslövedék lyukat vályt a mocskos, olajos motorba. A telefonvezetékeknek is adtam egy-egy célzást, nehogy a túlélőknek eszükbe jusson szervezett felmentő sereget hívni. Különben is: akik még éltek a lebujban, egy idő után úgyis rendbejönnek, viszont az az egy, akinek az agya a konyha csapóajtaján található, biztos nem akar orvost hívni. Úgy döntöttem, felmegyek a kisváros feletti dombra, és onnan figyelem tovább az eseményeket.
Mint ahogy azt a lubbock-i barátaimtól már régen tudtam, Ross minden délben a már említett gyorsétkezdében fogyasztja el a tál chilijét és néhány üveg sörét. Innen megy vissza az irodába elinézni az üzleti ügyeit. Ugyanezt mondta a behemót pultos is: fél egykor biztos megérkezik. Ennek megfelelően, pontban 12:30-kor egy porfelhőcsíkot pillantottam meg a gyorsétkezdéhez vezető úton.
Már sokat hallottam az E. J. Special-nak keresztelt hatalmas Chevrolet-ről. Több tízezer dollár kellett ahhoz, hogy ezt - az amúgy is ellenszenves járgányt - Ross a rosszizlés mintaképére alakítsa át. Kívülről fényes feketére políroztatta, és az ajtóra sivatagi jelenetet pingáltatott airbrush technikával. A szélvédő és a többi ablak is koromsötét füstüveg volt. A hűtőrács egy Rolls Royce-ról lett áttéve, de az is lehet, hogy valami ügyes ember a sufniban utángyártott egy másolatot. A lökhárítókat meghosszabították, és körbevezették az egész kaszni oldalán. Az egyedi rendszámon a következő állt: KINYIRLAK. Természetesen minden fém alkatrészt 14 karátos arannyal futtatott be, és a motorháztetőről se hiányozhatott a hagyományos tehénszarv. A motorháztető alatt egy tuningolt 6 literes, 8 hengeres erőgép dübörgött, mely fittyet hányt minden környezetvédelmi előírásra.
E. J. nagyon hasonlított kocsijára. Majdnem két méter magas lehetett, és minimum 150 kiló. Mindig fehér öltönyt és hozzá illő fehér cowboykalapot viselt. Hájas fején visszatükrözős napszemüveg volt, gatyáján kézzel készített navaho bőrövet hordott, elöl óriási aranyozott monogrammos csattal. Persze ezt alig lehetett látni, mivel hájas hasa majdnem teljesen rálógott. Gazdagon díszített cowboycsizmát viselt, orrán aranyozott fémlappal. Hájas ujjait számtalan gyűrű szorongatta. Szájából mindig óriási szivar lógott ki.
Katonai távcsövemen keresztül figyeltem, és elképzeltem, hogy egy 0,30-6-os kaliberű mesterlövész fegyvert tartok a kezemben. Csak egyszer kellene meghúzni a ravaszt, és az összes volt feleségét egyszerre boldoggá tehetném. De ez túl gyors és túl egyszerű lenne. Tudnia kell, hogy ki vagyok, és miért kell eltávoznia az élők sorából.
Kisebb csoportosulás alakult ki E. J. Chevy-je körül. A pultos, a pincérnő és a többi fazon, akiket a kricsniben elintéztem, mint ott állt és nagyon magyaráztak valamit Ross-nak. Nem hallottam, amit mondtak, de láthatóan nem az időjárásról beszélgettek. Az egyik fazon az én irányomba mutatott, a domb felé. Itt volt az idő, hogy pontosan meghatározzam helyzetemet. A Magnum-mal megcéloztam az épületet, és elég látványosan az egyik ablakot találtam el. A csörömpölés hangját visszhangozta az egész völgy. Mindenki a földre hasalt, kivéve E. J.-t, aki kihúzta magát, és meredten a lövés irányába nézett. Felálltam, hogy piros kerékpáros mezemet jobban láthassa.
E. J. beszállt a Chevy-be és elindult a domb irányába. Visszatettem a Magnumot a túrazsákba, és hű Cannondale-em nyergében leereszkedtem a sziklás lejtőn. Egy szikla mögött megvártam, míg 300 méterre megközelít, majd kibújtam mögűle, hogy biztosan meglásson. Most tökéletes időzítés kellett a sikerhez. Ez a Chevy 9 másodperc alatt gyorsul 100-ra, és már legalább 20 kerékpárossal végzett. Meglepődtem, milyen lassan közelít. Ross igazi vadászösztönről tett tanubizonyságot: megizzasztja a prédát, mielőtt végezne vele. Már csak 20 méterre volt tőlem, amikor átvágtam a felezővonalon, és egy mesteri farolás után visszafordultam. Ross leblokkolta a kerekeket, de erre már elhaladtam mellette. Nem is próbált megfordulni, hanem rükvercbe kapcsolt, és meglepő sebességgel utánam eredt. Amikor már csak méterekre volt tőlem, megint átvágtam az úton, átugrattam az árkon, és felhajtottam a kavicsos domboldalra. A tetején visszanéztem, és tekintetem találkozott E. J. tükrös napszemüvegével.
Amíg vártam Ross-ra, teljesen becserkésztem a környéket. Az út is átvezetett a domb másik oldalára, de annyit kacskaringózott, hogy lehetetlen lett volna hamarabb odaérni, mint kerékpárral egyenesen a nyergen át. Így is alig értem oda hamarabb, mint az E. J. Special. Megálltam az út közepén, elővettem a MAC-10-est, és kibiztosítottam. Már hallottam, ahogy a közeleg a dübörgő monstrum. 60 méterre tőlem fordult be az egyenesbe. Felemeltem a géppisztolyt, és megcéloztam a vezetőülést. Belenéztem Ross szemébe. Néztem, megváltozik-e a tekintete. Amikor 20 méter távolságnál megláttam arcán a rémület jeleit, nem haboztam tovább: meghúztam a ravaszt. A bal karját felemelte, és a jobbal elrántotta a kormányt. Követtem az autó mozgását, és az egész tárat a vezetőfülkébe eresztettem. A szélvédő teljesen megsemmisült, majd a kocsi az árokba futott, és oldalára fordult.
Egy kézigránátot még biztonságképpen bedobtam az utastérbe. 10 másodperccel később már tisztes távolságból figyelhettem, ahogy az egész kaszni ripityára szakad, lángcsóva, majd fekete füst száll fel az E. J. Special-ból. Ross már nem létezett többé, és a 20 kerékpáros lelkét méltóképpen megbosszultam. Texas most már egy kicsit biztonságosabbá vált. E. J. és messze földön híres tragacsa volt az egyik legkeményebb ellenfelem. Neki legalább tudtam a nevét. Legtöbb áldozatomról még azt se tudtam, hány éves, vagy milyen a haja színe. Sajnos a gonosz rendszer kényszerít arra, hogy az igazság érdekében folytassam tevékenységemet. Mindemellett, áldozatos munkám eredménye nem több, mintha köpködéssel próbálnánk eloltani egy erdőtüzet. Mégis meddig kell még az autósok tekintetében a halálfélelem kétségtelen jeleit keresnem, hogy elismerjék a kerékpározás létjogosultságát? Meddig?